Gézu összes

Az énektanár néni a legszebb tanár néni volt a világon. Soha senki olyan szép tanító néni nem lesz megint, mint akinek az elsős felvételikor vissza kellett tapsolni a ritmusokat, meg elénekelni a Süss fel Napot. Ott ült egy kopott, barna padon, amit tornaórán meg kellett fordítani és a kislányok mini gerendaként használhattak, általában meg mindenki csak úgy végigment rajta, hogy az egyensúlyt próbálgassák. És fehér volt a ruhája, és szőke volt, és mosolygott mindene, a szeme, az arca, mosolygott a keze is, miközben tapsolt.

Apa meg anya ott álltak hátul, kicsit szorongva, hogy ugye azért sikerülni fog, nem is az iskola miatt, meg hogy zenei tagozat, hanem mert csak két sarokra volt Schwarz néni kis házától, aminek a hátsó traktusában, a döngölt földű egyszobában laktak, négyen. Csak földúton kellett menni, ráadásul egy sarokkal közelebbre, mint az óvoda volt és Gedó már oda is egyedül baktatott el a nagy csoportba. Az egyedüljáróssághoz mondjuk nem az volt a feltétel, hogy közel lakjon, meg hogy ne kelljen átmenni a Felszabadulás úton, hanem hogy egyedül be tudja fűzni és kötni a cipőjét. És ő be tudta kötni egyedül. Márpedig aki ezt meg tudta csinálni, azt nem gázolja el a faros Ikarus, meg a lovaskocsi sem. Hétévesen, mert Gedó évvesztős volt, senki hat- meg hétévesnek nem adott nőként esélyt. Csak neki, Alíz néninek. Igaz szerelem volt, tart ma is. És bárkimások, aki később Alízok voltak, emiatt az Alíz néni miatt mindig nagyobb sansszal indultak volna Gedó szerelméért, és fogalmuk sem lett volna arról, hogy miért. De Alíz nem adódott, csak Adél.

Általánosban rengeteg énekóra volt. Hat nap hetente, ugye akkor még szombaton is volt tanítás, amihez hozzájött két énekkari óra is, kedden és pénteken, hatodik órában. A pénteki énekkaroknak soha nem akart vége lenni, a hétvége annyira fűtötte már mindenki kapcáját, hogy a próba nagy része fegyelmezéssel telt el. És mindig Szakács Zoli énekelte a szólót, mert állítólag neki volt a legszebb hangja. Szoprán egy. A fiúknak mindig szebb szoprán hangjuk van, mint a lányoknak, de ezt akkor még senki gyerek nem tudta. Gedó irigy volt Szakács Zolira, mert a hangjából nem a szép hangszínt, hanem a durcát hallotta, Szakács Zoli ugyanis nem szeretett énekelni, ellenben Gedó. De ő meg nem énekelhette a szólót. Nincs igazság.

Gedónak nem kellett szolfézsra járnia. Klarinétos volt és általában a hangszeres képzés részeként a növendékeknek ilyen órákat is kellett venni, heti egy alkalommal. De neki nem. Szolfézsból felmentve. Csak a nem zenei sulisoknak, akik éppen ezért nagyon irigyek voltak Gedó délutáni szabad egy órájára. Egyébként azt se tudta, mit is jelent maga a szó, hogy szolfézs. Néha, leginkább a pénteki hatodik órában tartott énekkari próbán jutott eszébe, hogy talán mégis jobb volna, ha szolfézsra járna csütörtökönként, amúgy is zenekari próba van ötkor, előtte még egy óra nem túl nagy teher, most meg mehetne lovagolni, azaz madzaggal vezetni a bringát. Ehelyett azzal tölti a drága időt, hogy felskálázza egy oktáv távon:

"Lefele a dombon fügyül a zsidó Azt fütyüli a zsidó, mi van eladó"

meg azt, hogy

"Nonenanáné"

és persze a kimaradhatatlan záró gyakorlatot

"Mitiszi, metesze, csiviszi, csevesze, prontóóóóó".

Hatodikban az előző év végi kitűnőért Zánkára mehetett egy hónapra, szeptemberben. Három órájuk volt egy nap, fel sem fogta, hogy lehet majd mindent megtanulni, le fog maradni, oroszból pont a melléknév ragozását kell megtanulni, francba! Szergej bácsi mindig Bugygátóvval köszönt, amit nehezen lehetett érteni, de nem is az volt a lényeg, hanem hogy nem írta fel a táblára az erre adandó választ, Vszigdágátóv, és ezt éppúgy alig lehetett érteni, így aztán csak valami hasonlót mormoltak egy hónapig válaszként, amiért Szergej bácsinak mindig felment a vér az agyába, hogy ezt a kis mondatocskát miért nem lehet ennyi idő alatt megtanulni! Énekverseny lesz, igen, lehet bármivel nevezni, olvasta a faliújságon. De Gedó hiába bujdokolt, tudták, hogy zeneis, így alapból beírták a versenybe, muszáj volt a zsűri elé kiállni. Tisztára mint a Megasztár, csak közönség nélkül. Elfújt két népdalt, A csitári hegyeket meg még valami hasonlóan alapnak számítót, hát persze, hogy a szoprán egyes hangjával első lett. Csak a háromtagú zsűri gratulált neki, meg kapott valami oklevelet, megégették a papír szélét, hogy réginek tűnjön, meg a legkedvesebb hangú zsűritag, Marica néni azt mondta, hogy ő aztán biztos abban, hogy később úgyis a zenei pályán fogja magát találni és hogy akkor is látni fogja. Nem látta.

Zánka megvolt még egyszer, nyáron, hetedik végén, de korántsem nyaralásilag. Szolgálatos táborba mentek, így hívták, szolgálatos, a fúvószenekarral. Egy hónapig adtak minden nap térzenét, külföldi cserediákok jöttek a Szajúzból meg az NDK-ból, nekik, ők meg tapsoltak. Mindenki oroszul beszélt, a németek is. Egy nádat vitt magával, nem is volt több nádja, drága egy zeneszerszám a klarinét, és az sem az övé, a zeneiskola kölcsönözte. Már éppen kezdte unni a folyamatos csutorázást, amikor a nád eltört. Bánta is, meg nem is. Persze Kassainak három nádja is volt, az egyiket mindjárt kölcsön is adta, hogy majd a tábor végén visszakéri, de egyrészt az használt is volt, másrészt kétszer olyan erős, mint amivel Gedó fújt, így nem kaparták vékonyabbra pengével, mert akkor már Kassai nem tudta volna használni, ha visszakapja. Kassai egyébként pont sumákolt, mert a cintányéros beteg lett és ő vette át a hivatalát, a második klarinétben voltak hárman, nem hiányzott onnan, és persze hogy a cintányéros hivatal volt a legmenőbb, olyat lehetett zúzni vele a Tenkes kapitányában, hogy Lellén is hallották. De Gedó sikerrel fúrta ki a sumák Kassait a hivatalából, félhangosan megemlítvén Hegedűs tanár úrnak, hogy ha már neki úgysincs nádja, nem lehetne Kassai helyett ő a cintányéros? És lett. És az előjáték végén már kellett egyet durrantani, ami messze nem volt nagy, és főleg csak egy, de amikor odaértek a Tenkes kapitányában, ahol majd következik a nagy csinnadratta, a zenekar megállt, Gedó minden erejét beleadta, csinn, bumm, csinn-bumm-bumm, ötször vágott bele a rézbe, de olyat, hogy a haja is hátrahajlott, a harmadik fuvola és a tenorkürt meg úgy nézték, hogy az átment rajta. De őt nézték a német lányok is, meg mutogatták egymásnak, hogy ott, az a gyerek, azzal a két nagy réztányérral, na az adja most az ívet. És este lehetett aláírásokat cserélni az úttörőnyakkendőn, a cintányérosé is kellett sokuknak.

Évnyitóra állt fel a kórus, előtte nem kellett próbálni, a Himnuszt meg a mozgalmi dalokat mindenki tudta akár álmából felébredve, sokan más szólamokban is. A nyolcadik osztály kezdődött, ahol az évzárón a fiúk gúlagyakorlatokat fognak bemutatni és néhányan már mutálni is fognak. Két altos fiúnak, de érdekes módon egy szoprán egyesnek is a nyáron lemélyült a hangja, meg még másik két zeneiskolásnak is az altból, és a saját szólamukat, ami egyébként is mély volt, egy egész oktávval lentebb énekelték, jó kis testet adva a Zengjena Bátra Kországába Nújszerú Ééének című dalnak. Gedó is mutálós akart lenni és erőlködött az egy oktáv mélységgel, még az altba is átállt, szoprán egyesként, de az "Őőősi dal..."-nál megrekedt a hangja, azt a mélységet csak a két Horváth tudta kiénekelni, akik nem voltak ikertestvérek, nyolc év telt el úgy, hogy minden érkező tanár rendre megkérdezte ezt. Alíz néni észlelte a lázadást, odanézett a mélyhangú szekcióra, Gedóban megfagyott a vér, hogy most akkor mi lesz, legnagyobb meglepetésére azonban Alíz néni élénken intett, hogy lehet, lehet, tessék hangosabban azokat a mély hangokat. Ballagáskor árulta el, hogy a legnagyobb vágya egy száztagú férfikart vezényelni. Gedó tudta, hogy abban vagy benne lesz, vagy ő fogja megszervezni.

A nyári táborban, az úttörősben sokat énekeltek. Akkor már nem muszájból, és persze a Zengjena Bátra Kországába Nújszerú Ééének kimaradt, helyette volt a gyönyörű Moszkva parti esték, meg a Bella ciao, meg a Sóder, sóder, a lábam alatt, amit körjátéban énekeltek unásig, mert a két körben felállt emberek a dal végén puszit adhattak egymásnak. És Kiss Alízt – na jó, egy Alíz mégiscsak adódott az Adélok előtt – néha sikerült egy este kétszer is megpuszilni. Alíz nénit úgysem lehet feleségül venni, jóllehet egyik este a csapatversenyben Gedó nyert egy csokit, krumplihámozás számban, és azt felkínálta neki, de ő szétosztotta a lányoknak, akik csak nézték, hogy a fiúk kromatikus hangszerré hangolják a vizes poharakat, amin aztán nagy derültségek közepette klimpírozták le az ismert dallamjaikat.

A középiskolában lázadni illett, de sem az aktuális csöves bandák, sem a mértéktelen ivászat nem volt vonzó Gedó számára. Cigaretta... Na még csak az kellett volna. Osztálykiránduláson persze mindenki hozott egy doboz menő valamit, amit a dohányosok már az első két nap elszívtak, Gedóét is, mert ő nem szívott, pótlásnak aztán megmaradt a Filtol, meg a Románc, alsó középkategóriás márkák és minőségek, cserében kifizethetők voltak, talán egy üveg sör árában. Tamás bácsi nem volt tagja a tanári karnak, külsősként járt be az iskolába énekórákat adni, de minek már még ez is, kérdezték, rajz is... Lehetne helyette lyukas óra, lemásolni valakiéről az orosz házit, vagy kiosonni a boltba két zsömléért meg egy kis párizsiért. Szeptemberben Tamás bácsi cseles kérdésére bedőltek egy páran, aminek következtében a városi énekkarban találták magukat, merthogy nem tudták elhallgatni az énektudásukat. Gedó lázadásként nem jelentkezett, Tamás bácsi meg nem nézte meg, hogy ki melyik általánosból jött fel, ott többen is megbuktak volna a hallgatásukkal. Eldudorásztak aztán az év végéig, majd Tamás bácsi jegyet óhajtott adni a nem énekkarosoknak is, mert az énekkarosoknak persze alapból ötös járt, így aztán mindenkinek kellett valamit énekelni. Gedó fejből elhümmögött egy népdalt, de Tamás bácsit nem lehetett átejteni, rájött, hogy ez bizony szabotázs és kijelentette, hogy ha nem megy el az énekkarba, akkor bizony csak négyest fog kapni. Az meg milyen lesz már! Ének négyes! Soha nem volt négyes, még a zeneiskolából sem jött haza soha kitűnőnél rosszabb bizonyítvánnyal. Hát rendben, kedden és csütörtökön este hatkor, a művházban. Igen, jövök. Némi kényszer hatására döntött így, amiért később, sőt, egész életében hálát adott Tamás bácsinak. Hiszen ez egy vegyeskar volt! És jártak oda a másodikból is, sőt, negyedikesek is voltak, lányok is, egészen mámorító volt az első próba. Nem szolmizáltak, nem tanítgatták az újakat, énekeljen mindenki, ott a kottás könyv, 163. oldal, súgták neki többen fejből, mikor Tamás bácsi bemondta, hogy melyik darabot fogják éppen gyakorolni. Pálcával vezényelt, olykor, előadások alkalmával azonban mindig. Tamás bácsinak két kórusa is volt, a másik, A Nagy, ahová a városiból csak a legjobbakat vitte át, a szomszédos megye székhelyén működött, oda kellett vonatozni hétfőn meg pénteken. Abban már bácsik is, meg anyukák is énekeltek, meg szólamvezetők is voltak. Gedó tenorista lett, meg basszus is, mikor mi, ahol éppen kevesebb volt az ember. Mindig tudta mind a két szólamot és addigra már megvastagodott annyira a hangja, hogy ezeket a nem túl kifeszített mélyeket simán tudta fújni, a tenor hangszín meg talán a szoprán egynek köszönhetően élt, jó volt az iskola, a hangképzés, beéneklés, szóval az alapok rendben voltak.

Másodikos volt, amikor lekicsinylették a klarinét tudását azzal, hogy a gitár sokkal menőbb. Pont az akkori barátnője. Vagyis az egyetlen, akivel járt egy fél évig, se előtte, se utána senkivel a gimiben. Elkérte a szomszéd gyerek klasszikus gitárját, és egy hét alatt megtanulta a Tizenhat tonnát a maga három-négy akkordjával, amit úgy tudott előadni, mintha mindig is gitározott volna. De csak csendben, senki nem tudta, minek neki a gitár. A hangszert váratlanul húzta elő egy tábortűznél, ahol szájtátott meglepetést okozott a produkcióval. Megásta magának a vermet, el kellett kezdeni más dalokat is megtanulni, ami odáig jutott, hogy ballagáskor már hozzácsapódott a párhuzamos osztály szerenádos csapata is és együtt énekelték a tanárokról faragott csasztuskákat.

A gimiben a fizikatanár fia volt a diszkós, ki tudta kölcsönözni a szertárból az erősítőt meg a hangfalakat, így Gedó csak álmodott a mikrofonról. Kompenzációként elment egy barátjával egy városi diszkósnak segíteni. Technikusnak mondták magukat és hamarosan tényleg azokká váltak, utaztak a vidéki bulikba is, a diszkós bambizott meg csajozott, ők meg összerakták a bulizós cuccot, a végén leszerelték. Diszkó közben meg táncoltak, előadva a hétközben begyakorolt break figurákat is. Még trikójuk is volt, jó nagy T betűvel meg egy négyjegyű számmal, ami az otthoni nem crossbar telefonszámuk volt, de ezt csak ők ketten tudták.

Nótázni kellett a hadseregben, élénken, vidáman, ha jó kedve volt a katonának, ha nem. Menetelés közben. Jóérzésű zenész-embernek ez néha hátborzongató volt, mert bal lábbal kezdődött mindig a menet, tehát a nótát is a bal láb kilépésére kellett elkezdeni énekelni. Ez addig nem is okozott traumát Gedónak, míg az egyik dal felütéssel nem kezdődött, felborítva minden, neki természetes összhangot a dallal és a lépésekkel. Nyelt, tűrte, felfogta, hogy soha nem fogja tudni elmagyarázni a hadnagynak, miért nem jó így. Annak meg ez az egész amúgy is mindegy volt, mert nem tudta tartani a lépést, harckocsizó volt, alig 150 cm, nagyon rövid léptekkel. Az alapkiképzés végén ezredkürtös lett, bizton tudta, hogy elírták, hiszen életében nem volt köze rézfúvós hangszerhez. Hacsak nem az öccse tubájához, aki pár hónapig küzdött a baritonnal. Gedó meg nyilván kipróbálta ezt a hangszert. Meg a többit is, az öcccse választásai közül. Felment a zenekarhoz, a szárnykürtös megtanította a felhívó és pihenj jelekre, a takarodó valahogy szóba sem került. Egész szolgálata alatt a főkapunál volt és trombitált, ha jött az alezredes reggel, meg az ezredsorakozók előtt. Szépséghibás volt mindig az előadás, mert a szája klarinétos száj volt, nem rézfúvós, előbbit be kellett kapni, utóbbit meg összeszorított szájjal kellett bizzegtetni. Teljesen más technika, nem is sikerült elsajátítania megfelelően, ezért a hadi jelek egy kvinttel alacsonyabban szóltak, néha a hangképzésük is kisiklott, kockáztatva ezzel azt, hogy fenyítésképp fogdára fogják csukni. De megúszta.

Az egyetem arany korszak volt. Diszkósnak lenni a 80-as években, még ma is nagy tisztességnek számít. A stúdióval kezdődött. Abban a kollégiumban kapott elhelyezést, ahol a stúdió is volt. Első nap benézett, hogy mi folyik ott. Forrasztottak, hanglemezt vettek át kazettára, műhelymunka zajlott. Pár napig mindig benézett, néha besegített az RCA dugók megfejtésébe, addig-addig, hogy egyszer csak odaadta neki a portásnéni a kulcsot és egyedül találta magát a stúdióban. Amikor a vezető bejött és látta, mit csinál, hallgatólagosan tudomásul vette, hogy új stúdiós van a házban. Rengeteg bulit szerveztek, hétköznapra is, forralt bort főztek, zsíroskenyeret csináltak mellé, a sörösüvegeket visszagyűjtötték, a háttércsapattal szerény zsebpénzt tudtak így csinálni. Diszkós gázsi nem volt. Csajok azonban voltak, és nyilván a DJ magasabb prioritású partnerként indult a többi nem DJ-nél, Gedó azonban ezt idejekorán elszúrta, mert feleségül vett egy lányt, akitől még a diplomaosztás előtt egy hónappal elvált, kinyírva ezzel magát a hedonista üzemből. Szóval az egyetem inkább csak arany korszak lehetett volna. De ezen csak utólagosan siránkozott egy darabig, nem is magának, hanem a sztorik mesélése közben.

Tamás bácsi kórusa az egyetem városában volt. A diploma után Gedó bekéredzkedett, felvették, próbák, fellépések, kirándulások sorjáztak. Megismerkedett a szoprános Bettivel, akivel egy házibulin legalább ötször egymás után lassúzott egy Pink Floyd-számra, Gedó rendre visszaugratta azt a hanglemezen. Érdekes módon senkinek nem volt ellenvetése. Barátok voltak, de Betti nem akart Gedóval járni, pedig ő viszonylag erős érzelmeket táplált iránta, a két másik férfiszólam szinte összes tagjával, házas, barátnős állapot sem volt ebben akadály. Betti többször is megcsalta a barátját Gedóval, amiket csak azért nem lehetett egyéjszakás kalandnak nevezni, mert nem váltak el egymástól, legalább egy éven keresztül tartott a szorosabb románcuk. Kitartottak egymás mellett azután is, hogy Tamás bácsit szakmai kritikák alapján elhagyta a kórus és páran átigazoltak az egyetemi kórusba, Gedóval az élen, a többiek új formációban folytatták. Itt hamar megtalálta a hangját, frontemberként vezette a műsort a koncerteken, újabb rajongókat szerezve. A kórusban kevés volt a fiú, reál érdeklődésűek jelentős többségével, a lányok pedig kivétel nélkül szépek voltak. A művész lányok mindig szépek. Különösen Zoé, a szoprános. Nem ő énekelte a szólókat, pedig neki volt a legszebb hangja, legalábbis Gedó szerint. És ő is olyan lány volt, akit aznap délután feleségül vett volna, bármikor is éri őt az aznap. De Zoé nem akart hozzámenni, ellenben Évi, a vörös altos, akinek a nevetéséért rajongott Gedó, meg a hajáért, meg a mosolyáért, de képtelen volt összerakni, hogy ha mindene tetszik, akkor ez nagyon is jelent valamit. Akkor se esett le neki a tantusz, amikor egyik próba után sokáig társasjátékoztak és Évi megkérte, hogy kísérje haza, mert sötét van és egyedül fél hazamenni, majd a kapuban megkérdezte, hogy felmegy-e hozzá egy üdítőre. De Gedó vissza akart menni, mert Zoé még ott volt a társasjátékban és Évi üdítős álcáját egyszerűen képtelen volt dekódolni.

Egyszer a kórussal Angliában turnéztak. Az ismerkedési esten egy kisebb csoportban diskuráltak, ahol megkérték, énekeljen már el egy régi magyar dalt. Ősz az idő, na ez pont jó volt erre, három strófa, nekikezdett. A második után megköszönték, udvariasan, de határozottan. Nem volt jó érzés, de értette, hogy nem értik, a dallamot már kétszer hallották, a szöveg meg ugye magyar, nem hat rájuk. A sarokban azért még eldúdolta a harmadik versszakot, nem járja, hogy a dalt elvágják.

Egyik munkatársa megkérdezte, hogy tud-e gitározni. A válasz nem lehetett nem, így aztán elvitték egy zenekari próbára, hogy nézze meg. Szerda volt. Blues zenekar próbált, ének, gitár, dob, hárman voltak, Hendrixet toltak. Kezébe nyomtak egy rettentő súlyos bolgár gitárt, hogy próbáljon alapot tenni a dalokhoz buliból. Melyiket tudja? A Cocaine-t. Lenyomták vagy kétszer. Arra a kérdésre, hogy volna-e kedve basszusgitározni, hamar jött a válasza, hogy naná. Akkor jó, mert szombaton fellépés és nincs a bandának bőgőse. De basszusgitárja sem volt, ez a bolgár kalapács meg mindenre jó volt, csak színpadra nem, és a repertoárt aztán végképp nem ismerte. Az nem lesz baj, adunk egy kilencvenperces kazettát, rajta lesz minden, tanuld meg. Szombat délelőttre szereznek neki gitárt, ígérték. Két napig walkmannal járt a fején és hallgatta a koncert anyagát, elképzelve, hogy fogja majd ezekhez az alaphangokat a gitáron. Gyönyörű gitárt szereztek neki, amiről csak húsz év múlva tudta meg, hogy körülbelül tízszer annyit ért, mint amennyiért vette, mert a tulajdonosának fogalma sem volt róla, hogy első szériás japán gyártmány, jobb, mint az eredeti amerikai. Rosszul volt beállítva, zörgött kicsit a dinamikusabb húrkezelésnél és ez borzasztóan zavarta Gedót, simán gyártási hibásnak ítélte szegény hangszert. Egy év után, mikor külföldre ment dolgozni, el is adta. Kellett a pénz albérletre.

A basszusgitározós évben nagyon jól ment minden. Dupla annyi fizetést kapott, mint a legelső munkahelyén egy évvel korábban, így nemcsak hétvégente, hanem minden egyes hétköznap blues kocsmákba jártak sörözni. Törzsvendégek voltak, a zenekar tagjai megismerték őket, néha after partykra is elmentek velük. Gedó kétszer is "fellépett" a zenekarokkal. Egyszer énekverseny volt a klubban, számára ekkor már nyilvánvaló volt, hogy ha van arca elindulni, akkor nagy valószínűséggel megnyeri. Fogadást kötött az asztaltársasággal, hogy megnyeri, benevezett, aztán elhozta a pezsgőt. Másik alkalommal ők voltak a nagy blues banda előzenekara, néhány dalt le is lőttek a repertoárjukból, de emiatt nem kaptak dorgálást. Megkérte koncert elején a basszusgitárost, hogy egy számra hadd álljon be a bandába. Simán megengedte, Gedó legnagyobb csodálkozására. A miértre az volt a válasz, hogy egyrészt hallotta előtte játszani, másrészt addig megiszik egy sört. Az, hogy neki ez munka, nem is jutott Gedó eszébe. A zene számára sosem volt munka, a saját koncertjükön sem értette, miért kell egy óra játék után szünetet tartani.

Szaxofonoznia kellett volna, de ezt sosem tudta csúcsra járatni. Volt, hogy három szaxofon volt nála, különböző hangfekvésekhez, tuti belépő egy csomó formációhoz, de mégsem. Elvolt a kongákkal, alapfokon a Hammond orgonával is, ritmusgitárral, a klarinétot nem is említve, amiből a konzervatórium is járható út lett volna. Nem lett az. Egyetlen említésre méltó fellépése volt a klarinétjával. Genfben vette a bolhapiacon. Fúvóka nélkül árulták, kétszáz frankért. Volt mellette nád, hogy ki lehessen próbálni, meg mellette többféle fúvóka. Gedó megkérte az árust, hogy hadd szaladjon be a hangszerboltba, venni magának egy nádat, más után nem fogja megfújni a hangszert. Visszatérve futólag felvette a legdrágább fúvókát, ami önmagában annyiba került, mint a hangszer maga. Megfújta, harmincas évekbeli hangszín köszönt vissza, azonnal beleszeretett. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, megalkudott az árussal, hogy így, ezzel a fúvókával, ami neki pont jó, megveszi és nem alkuszik. Az övé lett.

Ritkán látogatott haza. Egyik alkalommal épp ott volt az anyjánál a kedvenc nagynénje. Jobban mondva minden nagynénje kedvenc volt, rajongva szerették őt, a fekete bárányt. Ő, Laura néni, a nagyvilági stílusa és az isteni húslevese miatt volt a kedvence. Mutatta neki a hangszert, elmesélte a sztorit. Laura néni azt kérte tőle, hogy ha majd meghal, játszon neki valamit a sírjánál. Ja, persze, mikor lesz az? Sose legyen, válaszolta neki Gedó. Aztán pár év múlva eltemették. A szertartás végeztével hazamentek a sírkertből, Gedó kiszökött a halotti torból, visszament, leült Laura néni sírja mellé, és eljátszotta neki az Este a székelyeknél-t. Kétszer.

Tele volt az élete dallamokkal és ritmusokkal. Hangszínekkel, hangmagasságokkal, szünetekkel, mindennel. Vezényelt az autóban. Hallotta egyszer, hogy tuctuc zenére sokkal nagyobb valószínűséggel lesz az ember baleset része, mint komolyzenével. Ez megnyugtató volt. Egyszer órákig énekelt duettet Amélievel telefonban. És nagyon komolyan foglalkoztatta a gondolat, hogy akik mellette mennek az utcán és nem dúdolnak magukban, azok mit csinálnak?

Egy basszusgitáros barátja beteg volt. Vitt neki pálinkát meg saját készítésű chili szószt. Nem ment fel hozzá a körfolyosós házba, a kapualjban találkoztak. Nem is vette észre, hogy a barátja hátán gitártok van. Észlelte ugyan, de egy basszusgitárosnak a hátán a gitártok nem ritka látvány, így különösebb figyelmet nem szentelt ennek. Búcsúzáskor megkérdezte a barátja, hogy ugye ma van a szülinapja? Igen. Akkor ezt itt – és levette a hátáról a gitárt – fogadd szeretettel. Gedó csak nézte, nem fogta fel, ezt így mégsem szokás, hogy derült égből az ember egy gyönyörű basszusgitárt kap ajándékba, még ha születésnapja van, akkor sem. Elvitte beállítani a kedvenc hangszerboltjába, ott is elmesélte ezt a nem mindennapi történetet, erre ott egy hevederrel ajándékozták meg. Hazament, összerakta a cuccát, játszogatott rajta órákat, aztán még sokszor, ugyanígy, de azóta sem tag egy bandában sem, beugróként sem szerepel. A gitár évekig a falon lógott néhány Hendrix és Pink Floyd-lemez mellett dekorációként, alkalmasint levette és játszott rajta, leginkább egy-egy randi tetőpontja felé közeledve. Pár éve tokban van.