Régi ritmusok

Amikor megláttam, egy pillanatra elállt a lélegzetem. Titkon mindig is reméltem, hogy egyszer találok valakit, aki tökéletes. Aki mellett nem kezdem el vizsgálni a részleteket, hogy vajon passzol-e minden, hanem csak egyszerűen megérzem, hogy ezzel nem kell foglalkoznom, mert minden a helyén van.

Napokig azon gondolkodtam, hogy juthatnék olyan helyzetekbe, hogy beszélgethessünk, vagy hogy akárhová együtt kelljen mennünk. Egy levéllel kezdtem, kérve, hogy ajánljon nekem egy fogorvost. Kigondoltam, hogy majd a sajátját fogja javasolni és ezzel az első láthatatlan kapocs kialakul köztünk, de nem alakult ki, ráadásul a fogorvosa sem jött be. Aztán mégis megtörtént, de máshogy. Ebédelni indultunk, esett az eső. Csak én hoztam ernyőt, ezért mellettem jött, belém karolva. Biztosan nem érzékelte, vagy nem tudatosan tette, hogy a macskakövek kerülgetése vagy a kisebb tócsák átlépése okán megszorította a felkaromat, de én pontosan éreztem és ma is érzem, meg tudom mutatni azt a pontot, ahol megszorította az izmomat. És akkor tudtam, hogy lépni kell. Nem érdekelt, hogy mi van, akartam őt.

Egy hosszabb napunk végén bementem hozzá az irodájába. Már csak ketten voltunk az épületben. Kevés hittel megemlítettem, hogy valamit ennünk kellene, alig leplezetten vacsorázni invitáltam. Aztán még megjegyeztem, bámulva a térdig érő szoknyáját és a lábát az asztal alatt, hogy látom, kicsit borús a kedve, mire a pasija becenevét említette, meg hogy valami nem stimmel. Lemondta talán a megbeszélt színházat. Én meg úgy tettem, mint akinek fogalma sincs arról, hogy ki ő. Rákérdeztem. Egy félmosollyal válaszolt, hogy igazából egy hűlő párkapcsolatban van, majd valahogy kikászálódtunk a kérdés lényegi tárgyalásából, és nem mentünk vacsorázni sem. A hűlő az nem kihűlt, füstölögtem magamban, és ezután nem nagyon volt ötletem, bátorságom főleg, hitem meg még annál kevésbé a hogyan továbbot illetően, nullázódni látszó esélyekkel.

Ebédekre menet több kolléga is ajánlkozott minduntalan, hogy ő legyen a kísérője, és csak harmadjára vagy talán még többedjére vettem észre, hogy ezen alkalmakkor gyakrabban mellettem kötött ki, belém karolva akkor is, amikor nem esett az eső. Ja, persze, macskakő... Valamivel meg lehetett volna indokolni, ha nagyon muszáj lett volna, de nem volt muszáj. És ilyenkor mindig visszatért valamennyi hitem és amikor újból elveszni látszott, egy pici mindig maradt belőle. És ez a sok pici, meg a jókor jó helyen véletlenek végül összehoztak bennünket.

Szponzoráltunk egy koncertet, kaptunk VIP belépőt, kimentünk megnézni. Egyik színpadtól a másikig mászkáltunk, és a tömegben, hogy el ne veszítsük egymást, hátranyújtotta a kezét, amit ösztönösen fogtam meg, indokolatlanul sokáig nem engedtem el, majd egész éjjel ez volt, erősen vigyáztunk egymásra és néha még a koncertet hallgatva is vagy a vállamra tette a kezét, vagy én karoltam finoman a derekát. Nem jött fel aznap hozzám, de egy puha csók után így búcsúzott: majd holnap. Aznap külön mentünk be dolgozni, öt perc különbséggel. És utána is, mindig. Reggelenként többször is feljött hozzám, korán, hogy együtt lehessünk. Napközben csak ritkán volt alkalmunk találkozni. És senki sem tudta, hogy összejöttünk, még Csínek és a Suhancnak sem árultuk el, akikkel neki már régóta bizalmasabb kapcsolata volt.

Futárral hozattam neki virágokat. Néha úgy, hogy telefonon keresztül intéztem, megnehezítve a közvetlen munkatársai találgatásait, akik mindenki másra tippeltek, ki lehet az új lovag, csak pont rám nem. Az értekezleteken úgy helyezkedtem, hogy a lehető legközelebb, akár szemben, akár mellette legyen helyem. Olykor megérintettem a külső combját az asztal alatt, ő a kezem fejét cirógatta vissza. SMS-eztünk a meetingek alatt. Nehezen, vagy talán sosem oldottam fel magamban azt a kettősséget, hogy az üzeneteinek tartalma milyen hőfokon égett, miközben uralkodnia kellett magán.

Imádtam nézni a lényét. Ahogy gesztikulált, mint az olaszok, ahogy telefonált és közben helyeslően bólogatott, ahogy lépett a pompás magassarkújában a vékony bokájával, ahogy evett, ahogy egy kézzel megfogta az állam két oldalát és magához húzott... Többnapos konferenciákra jártunk, ha kellett, ha nem. Vacsora után mindig beszöktem hozzá és csak kora reggel osontam vissza a saját szobámba. Egyik éjjel nem aludtunk egy szemhunyásnyit sem, annyira el voltunk telve egymással. A konferencia üzenőfalára csak a hetes számot küldtem be, de vagy háromszor. Valaki úgy gondolta, hogy lekontráz a nyolcasával, de biztos vagyok benne, hogy fogalma sem volt arról, mit jelent a hét. Többen SMS-hibára gyanakodtak, hogy valaki biztos valami full ékezetes üzenetet küld be egy csumpi telefonról, ami karakterkódolási hiba miatt csak egy hibakódként tudja a szöveget közvetíteni, a feladó meg biztosan olyan béna, hogy ezt nem ismeri fel és harmadjára is változatlanul ugyanazt küldi be. És még ekkor sem tudta senki, hogy együtt vagyunk. A sugárzását viszont az erre érzékenyebbek elől nem tudta elrejteni, lehet, nem is akarta, így páran tudni vélték, hogy szerelmes, de semmilyen részletet nem volt hajlandó elárulni. Senkinek. És jöttek a csokrok, a bonbonok. A futárokból nem tudtak kiszedni semmi infót, mert őket mindig a virágbolt bízta meg a szállítással, akiknél készpénzzel fizettem, elzárva minden infót magamról. Olykor még én is rákérdeztem a szép virágjára az asztalán, a munkatársai füle hallatára, szerep nélkülivé téve magamat ebben a képben.

A sokadik konferenciára utaztunk, ő, Csí, a Suhanc, meg én. Csak ki akartunk kapcsolni és a plenáris ülés helyett kimentünk a szabadtéri medencébe, meleg víz, napsütés, carpe diem. Csí azt mesélte, hogy balettozott, így addig biztattuk, míg a parton megmutatta, hogy még mindig frankón tudja az állóspárgát. Én a medence túlsó fala felé imbolyogtam, amikor azt éreztem, hogy átkarolja hátulról a nyakamat. A parton ülők legnagyobb csodálkozására átölelt, megcsókolt, félhangosan azt mormolva a fülembe, hogy ezt már nem bírja tovább, és hogy legalább ennyi legyen.