Úriemberek
Úriemberek
Bevonult az öcsém, esküt tett, ezt megünnepelendő, négyen beültünk egy kisebb bárba. Szép whiskykoktélok sorjáztak a kínálatban, elkezdtük őket meginni A-tól Z-ig. Szokása volt a helynek, hogy fizetéskor kihoznak három fakockát, és ha kidobjuk a három hatost, akkor szabad volt fizetés nélkül távozni. Mindezt az elején tisztázta velünk a kiscsinos, ennek okán évődtünk is vele egy keveset, de aztán nem került szóba.
A záróra hamarabb eljött, mint a kedvünk a tetőfokára hágott volna, így aztán távozásra adtuk. Kértünk még gyorsan egy palack valamit a koktélalapokból, hogy kitartson a Morgó csárdáig, ahol fel kívántuk tenni az i-re a pontot, de inkább fogalmaznám úgy, hogy az a-ra az umlautot. Mégsem volnánk félemberek, vagy mi! Jött a kiscsinos, a kockákat udvariasan visszautasítottuk, fizettünk és távoztunk, közepesen határozott léptekkel. A csárda is megvolt, a két pont az a-ra is.
Eljött a leszerelés napja, mi pedig a bevonulási kottát követve hasonló módon kezdtük az ünnepi estét. Erősen éltek bennünk a majd’ egy évvel ezelőtt történtek, nyár is volt, így fröccsökkel múlattuk az időt. A mellettünk lévő asztalnál fiatal suhancok kikértek egy üveg whiskyt, megitták, dobtak a kockával, nem nyertek, fizettek, de megjegyezték a kiscsinosnak, hogy ugye azért ők nagy arcok, mert itt nem szokás egész üveget kikérni, hahota így, hahota úgy, ugye, hogy ugye?! A kiscsinos – bennünket nem felismerve – a következőkkel válaszolt. Igen, nem nagyon szokás egész üveget kikérni, de volt itt tavaly egy társaság... Na, azok végigitták a koktélos kínálatot, még kértek rá egy üveg whiskyt, majd elmentek a lábukon. Ja. És nem voltak hajlandók kockát dobni. Na, azok nagy arcok voltak. Azok úri emberek voltak!