Gézu összes

A zöld farmernadrág nem volt jó időben. Jó helyen volt, de kétségkívül nem jó időben. Szűk volt, ennélfogva lehetett volna csöves is, mondjuk a csövesség meg a szimatszatyor már épp leáldozóban volt, de nyomokban még látott az ember Alföldi papucsban és csöves nadrágban slattyogó alakokat. De csak kék farmerekben, nem feketében, nem szürkében. És főleg nem zöldben.

A nadrág nem átlagos zöld volt. Mondjuk fűzöld, pitypang szirmokkal. Ez a farmer ugyanis sárgásra kezdett kopni. Pitypangsárgára. Gedó kedvenc farmerje volt. Akkor éppen egy farmerje volt. Ez. De ha lett volna kettő, vagy három, akkor is ez lett volna a kedvence. Senkinek nem volt pitypangsárgára kopó farmerje. Dzsekije sem. Neki dzsekije is volt, igaz, az nem kopott pitypangsárgára, hanem csak kopottzöld színűre kopott. Ám a dzseki nem volt a kedvence, el is hagyta valamikor. Gedó remélte, hogy annak, aki megtalálta, a kedvence lett. Háromból.

Jét ebben a dzsekiben ismerte meg egy Pestre tartó gyorsvonaton. Egy fülkében utaztak, helyjegyekkel, Jé az ablaknál, Gedó meg a folyosói oldalon. A Bibliát olvasta, valahonnan szerzett egyet, vagy vette, már ő sem emlékezett rá. Elhatározta, hogy addig olvassa, amíg logikai bukfencet nem talál benne, és meg akarta fejteni, hogy Ádámtól elkezdve mégis hogyan népesedett be a Föld, ha csak Éva volt neki. Két-három oldal után visszalapozott, mert észrevette, hogy valahol az olvasás csak felolvasás szintre süllyedt. Abban az egy másodpercben felnézett az ablak mellett ülő Jére. Jé nem volt különösebben szép, a haja mondjuk szép esésű volt, de a színe alapjában véve nem jött be Gedónak. A szája is kicsit vékony volt, nagyon szép ívvel. De a szeme... Az volt, ami megtetszett neki. A színe is, jóllehet, azt alig látta, de ahogy csillogott, oldalról ez látszott leginkább, az volt valahogy le nem írható. És onnantól kezdve már szép lett a szája is, meg a haja is, annak a színe is, mert önmagukban ugyan egyik sem volt megragadó, de együtt, a csillogással harmonikus volt mind, Gedó hibátlannak ítélte. Az összhatást.

Ismét elkezdte a történetet egészen onnan, hogy mi volt kezdetben, de már nem jutott el újból a hetedik napig. A szeme sarkából Jét nézte minduntalan, hogy mikor néz már ki végre az ablakon. Vagy hogy a lehetetlen zöld színű dzsekijére rápillant-e. Vagy csak jönne már újból a kalauz új felszállók menetjegyeiért és akkor majd Jé ránéz a vasutasra és akkor jobban meg tudja nézni a szemét. Jé spirálfüzetből olvasott valamit. Biztos egyetemista, megy vissza a koleszba, Gedónak nem voltak kétségei. És nem nézett rá. Meg a dzsekijére sem. Hiába voltak már rajta pitypangsárgába hajló kopások. Gedó tovább olvasott. Ja, ez még megvan, a kígyó, meg az a gyökér Káin is... Miért nem néz rá Jé? Vagy csak nem vette észre? Már egy órája utaznak, másfél óra múlva le fognak szállni. Intercity, nem áll már meg, csak Pesten, Jének is oda kell mennie. Vagy tovább. De jó lenne, ha nem Győrbe tartana!

Gedó felállt, betette a Bibliát a gitártokba. Nem volt más táskája. Pont belefért a tok zsebébe egy váltás fehérnemű, akkor még nem hordott trikót. Meg a fogkefe. Fogkrémet mindig lehetett valakitől kunyerálni. Csak a gitárt vitte magával. Próbákra járt. Pestről. Hetente kétszer, hárommegyényi távolságra. És nem ám gitározott, hanem énekelt. De a gitár kellett. Mindig lehetett valamiért gitározni. Meg valamiben el kellett vinni a fogkefét és a váltás fehérneműt, ahhoz meg kellett volna egy táska. De abba meg nem fért el a gitár. Akkor minek a táska? Jé nem nézte meg a farmerját, se a dzsekijét, de még a gitártokot se. Viszont már nem olvasott. Gedó nem akart vonaton ismerkedni, de Jé az a jelenség volt, akit csak elszalasztani lehet, így aztán megszólította, valami át nem gondolt szöveggel, hogy „Nehéz ügy, ugye?” Vagy valami hasonlóan súlytalan kérdéssel. Nem számított egy alig bővített mondatnál hosszabb válaszra, de arra igen. Furcsa módon Jé pont azt a hosszt engedte meg a válaszának, amit Gedó remélt, sőt, valahogy több is lett, mint amit remélt. Nem hosszabb. Több. Olyan tartalommal, amiből Gedó azt érezte, hogy Jé nem szeretne tovább beszélgetni. A kérdésre ott a válasz, legyen elég, legyen továbbgondolható, de főképp legyen elég. Gedó azonban teljesen félreértette és Pestig talán nem is beszéltek volna, viszont ekkor Jé hirtelen megkérdezte, hogy jól látta-e, hogy a Bibliát olvassa? Ez jobban tetszett Gedónak, mintha a dzsekijét vette volna észre, vagy a pitypangsárgába kopó nadrágját. De most mit mondjon? Három oldal után visszalapozott a könyv elejére, Káin pont kinyírta a tesóját, eddig ez minden, ezért Biblia olvasásnak nem szerette volna nevezni. A választ így aztán elmismásolta, de beleszőtte, hogy latinul azért el tudja mondani az Üdvözlégyet. Persze, kóristaként már vagy százszor elénekelte, álmából felkeltve is tudja. Ma is. És így elkezdtek beszélgetni. Pestig. Mert Jé nagyapja lelkész volt és ez kiinduló közös nevezőnek, úgy tűnik, tökéletes volt. A „vecsernye” szót Gedó Jétől tanulta meg. Bő húsz év múlva jött rá, hogy nem azt jelenti, amit a hangalakból sejtett.

Gedónak tetszett Jé. És érezte, hogy Jé is szimpatizál vele. De Gedó szerelmes volt. Reménytelenül. Jobban mondva nagy reményekkel, de eléggé viszonzatlanul. Szeretve volt, nem eléggé. Ahhoz viszont eléggé, hogy tisztességtelennek gondoljon elkezdeni Jével flörtölni. Amiből aztán igazibóliság is lehet. Nem lett, de ezt Gedó akkor még nem tudta. Nem kérte el Jé címét, a nevét valahogy sikerült megjegyeznie, meg az egyetemét, ahol tanult. Suta is volt, ahogy elbúcsúztak, kezet fogtak, de nem hivatalosan, hanem századelősen, épp csak Jé kezén nem volt kesztyű, Gedó meg nem csókolta meg felette a levegőt. És Gedó tudta, hogy Jé meg akarja adni a címét, meg a kolesz telefonszámát, mégsem kérte el. Tíz nap múlva sikerült csak megszereznie.

Jének volt udvarlója. Ezt akkor mondta el, amikor Gedó váratlanul betoppant hozzá, virággal, Jé pedig teával kínálta. Egy órát beszélgettek, elég volt, tudták, hogy lesz több idejük, Gedónak már megvolt Jé száma, fel fogja hívni. Mert Jé barátja messze volt. Többországnyi távolságra. És szétesőben voltak, Gedó érezte, Jé ugyan nem mondta ki, de látszott, hogy határtalanul örült Gedónak, és csak kicsit lett felhős az arca, amikor véletlenül szóba került a távollévő. Gedó igyekezett is, hogy olyan kordában tartsa a beszélgetéseket, amibe ez a felhő nem kerülhet bele. Jé kérdezte, hogy hol tart a Bibliában. Valami vándor érkezett egy házhoz, mondta Gedó, és bevezették a szobába, ott meg megmosták a lábát. Gedó elmondta, hogy ha van valami, amit szeretne egyszer átélni, akkor ez közte van. Megérkezni valahová, és ott megmosni hagyni a lábát.

Sokat voltak együtt. Hetekig csak, de az alatt az idő alatt sokat. Színházba jártak, Gedó bemutatta Jét a sörözős-koncertezős haverjainak, mind megszerették, elcsábították kocsmázni, örültek kettejüknek. Gedó unos-untalan beugrott hozzá a koleszba, és ha ott volt, ha nem, akkor is maradt egy órát. Egyik este Gedóhoz mentek haza. Jé kirobbanóan vidám volt, szemerkélő esőben, de ez nem zavarta, ide-oda szaladgált Gedó körül, megfogta, megforgatta, átölelte, kicsit kézenfogva sétált mellette, akkor először. Gedó harmadmagával lakott egy albérletben, csak a földön tudtak aludni, akkor csókolóztak először. És utoljára.

Jének volt egy szobatársa, a szemközti hálófülkében, Em. Ha Jé nem volt ott, ő beszélgetett vele, főzött neki teát, Gedónak fel sem tűnt, hogy mindig ráér, ha ott van. Em szobájába ment, ha az derült ki, hogy Jével nem fog találkozni. Néha ott voltak Em és Jé többi szobatársai is. És mindig volt valami megmagyarázhatatlan rezgés Gedó ottlétekor.

És akkor Jé eltűnt. Szó nélkül. Ösztöndíjas lett, vagy elment a barátja után, Gedó soha nem tudta meg. Néhányszor még bement a koleszba. Mindig nehezen engedte el a kapcsokat. Egyszer Em leültette Gedót a hálófülkébe, hozott egy kis lavort, langyos vízzel, szappannal, egy egészen kis törülközővel, amit csak lányok tartanak, és megmosta, majd megtörölte Gedó lábát.