Délibáb
Felszálltam ma a trolira. Leültem a harmadik szabad helyre, mert aki ott ült szemben, egy telefonáló nő, ő volt csak szimpatikus. Élveztem, ahogy beszélt, finoman gesztikulált, mosolygott, mimikázott, együtt élt a - szerintem - barátnőjével, a vonal túlvégén. Együtt utaztunk a végállomásig. Ott elvesztettem. A metróba lemenve ismét egymással szemben ültünk, a peronon lettem rá figyelmes és megvallom, ezt már “kikényszerítettem”, direkt leültem vele szemben. A barátnőjével utazott. Pont ott szálltak le, ahol én. Ismét elvesztettem, majd a villamos peronján újból mellém keveredtek. Hárman. Pont egy fél négyzetméterben voltunk, vártam, hogy egy keményebb fékezéskor eldől és majd elkapom és akkor megjegyezhetem, hogy valami sorsszerűség van abban, hogy már a harmadik BKK járműn, ráadásul mindig egy méteren belül utazunk. De nem történt meg. Csinos volt a cipője is, ő maga is, nagyon bírtam, ahogy formázta a szavakat, értelmes tekintet, finom kéz, mosoly, mosoly, mosoly… Amikor leszálltam, ők tovább mentek, nem néztem vissza. Egy pillanatra jó lett volna érezni a hátamban a tekintetét, de nem éreztem. Így volt tökéletes.