Zsíroskenyér
A 24-esre szállt. Ott volt mellette a 2M-es villamos is, de Gedó nem tudta, hogy merre megy a 2M. Mondjuk azt sem tudta, hogy a 24-es merre megy. Na jó, mindkettőre ki volt írva, hogy végül hová jutnak el, de hogy merre mennek, azt nem tudta pontosan. Valameddig egy irányba mennek és valahol le kell szállni mindegyikről. Körülbelül tudta, hogy hol, és ha a rossz választás miatt másfelé fordul a villamos, akkor majd azt a fél megállót visszagyalogolja. Igazán nem nagy ár azért, hogy ne a 2M-re szálljon, amikor az olyan csúnya volt. Így aztán felszállt a 24-esre. Az se volt nagyon szép, de valamennyivel szebb volt, mint a 2M. A 6-os elvben sokkal szebb, de az meg olyan hosszú, hogy azt meg azért nem szerette jobban. A 6-os inkább volt hosszabb, mint szép. De az nem volt ott.
Az ablak mellett, de az egész villamoson is rengeteg hely volt, egy nyüzsgő tinédzsercsapat le se ült, álldogáltak mellette. Feltűnt, hogy az egyik lánynak olyan rövid topja van, amelyik jóval a köldöke fölött ér véget. Pont Gedó mellett állt. Meg is lepődött, amikor valamiért befelé fordult és közvetlenül az orra mellett ott volt a lány csupasz köldöke. Ha nagyobb orra lett volna, bele is akad. Nem is mert hirtelen levegőt venni, nehogy beszívja a lány köldökének az illatát. A szeme azért csak odavillant és annyit látott, hogy valami hajszálvékony fehér csík van a köldökében. Na ugye! Még szerencse, hogy az előbb vett levegőt! Mi lehet az? Először hintőpornak gondolta, kicsit sem gondolkozva azon, hogy egy tini lány vajon miért hintőporozná a köldökét. Később, mikor már felállt és a csuklós részben egyensúlyozott, ott jutott eszébe, hogy esetleg a lány olyan közel lakik a villamosmegállóhoz, hogy indulás előtti zuhanyzás után még betestápolózta magát és talán onnan van ez a lehelletnyi bármi a köldökében.
Fejhallgató volt a lányon, hálistennek, gondolta Gedó, mert így nem hallotta a két felnyírt hajú huszonéves közül a testesebb morgását.
„Meg vannak baszva.”
De ezt nem a villamoson utazókra mondta, és nem is nőkre értette, érződött, hogy csak káromkodás céljából fejezte ki így magát. A morgásnak se az elejét, se a végét nem sikerült elkapnia, de nem is bánta. Gedó nem beszélt csúnyán. Kifejezetten kerülte még a „szart” is, és egy véleményesebb verbalitási skatulyába tette mindazokat, akik finomkodva ugyan, de kimondták, hogy „fel vannak cseszve”. Mert voltak, akik ezt a szót rendszeresen úgy használták, hogy sejtésük sem volt róla, milyen rokon értelmű kifejezése annak, amit Gedó nem szívesen mondott ki. Zsigerből tudta, hogy a szó pontosan mit jelent, de olyan élethelyzetekben, olyan személyektől és olyan környezetekben is hallotta már ezt említeni, hogy muszáj volt utána olvasnia, változott-e valamit a szó jelentése, felruházták-e valami stílusosabb vagy finomabb töltéssel, valami író vagy költő miatt, vagy a legújabb pesti divatnak megfelelően...
De nem.
Gedó nem káromkodott csak azért, hogy káromkodjon, meg hogy csúnyán beszéljen. A hangulatát árnyalta azzal, ahogy a káromkodást kimondta. És magában tudta, hogy ez nem durva, főleg nem álszenteskedő, hanem csak amolyan kis színes.
„Ueeg uannak uaszuaaa” – hallatszott a felnyírt hajútól, mert közben ásított egy hatalmasat. Mentek keresztül a villamoson, jól látszott az alkarján a strandkorlátkék színű sufni tetoválás.
Gedó is elunta az ücsörgést, felállt, hogy bemenjen a villamos közepébe. A felnyírt hajúak azt hitték, hogy ellenőr, mert egy táska volt átvetve a vállán, szemvillantással jelezték egymásnak, hogy uccu, mert jön egy büdösszájú, és előre mentek. Nem logikus, gondolta Gedó. Egy ellenőr nem visel zöldes színű ponyvatáskát. Vagy ha mégis, akkor ilyet aztán tutira nem. Nem ment utánuk. Hát persze. Tényleg nem volt ellenőr.
Beállt a villamos derekába, a csuklós részbe. Volt egy kis szelet csokija. Sport szelet. Papíros. Nem szerette a műanyag csomagolásút. Egyszer kipróbálta, azóta se. Szentül hitte, hogy a papíros íze azért olyan, mert az alufólia meg a papír nem zár teljesen, és a csokoládé, mire a boltba kerül, a levegővel érintkezve még érik egy kicsit, vagy oxidálódik, vagy tudja is ő, mi zajlik, de emiatt teljesen más az íze, az illata meg főleg. A műanyagos mind egyforma ízű volt, mind steril ízű volt, a papírcsomagolású Sport szelet meg általában hozta a klasszikus Sport szelet ízt, de Gedó érezte a különbségeket. Más volt az íze az egyhetes Sport szeletnek és más a már egy hónapja lejártnak. De ő azt is szerette.
Kicsit olvadt volt a csoki, nem szétfolyósan, épp csak annyira, hogy amikor elkezdte majszolni, a körme alá beragadt egy jó vastag csík. És pont úgy nézett ki, mintha az ujja olajszennyes lenne, vagy inkább valami földmunkás kéz, de nem szürke, építkezős földmunkás, hanem kerti... Répát egyelő földmunkás kéznek tűnt a csokis körme. Ahogy kirágcsálta óvatosan a csokit a körme alól, azon gondolkozott, hogy látta-e a fejhallgatós lány, hogy csokit eszik, vagy csak azt, hogy koszos a körme és így tisztítja meg, vagy talán még azt se, csak már akkor nézett oda, amikor az ujja a szájában volt és esetleg azt gondolta róla, hogy simán rágja a körmét. Azon nem gondolkozott, hogy mi van, ha nem is figyelt erre. Így aztán a másik kezéből amolyan cigarettát tartó módon előjátszotta a markában lévő csokipapírt, hogy mutassa, ő bizony nem, se nem koszos, se nem igénytelen, hanem összecsokizódott, mindenki láthatja.
Nem mindig tudott a „semmi nem érdekel” státuszba helyezkedni, nem is erre vágyott pontosan, inkább az „ez nekem pont megfelel és ha neked nem, az se baj” állapotokat kereste, egyre több sikerrel, néha már vénásan.
Nyolcszáz forintja volt. Fizetésig még öt nap, semmi extrára már nem fogja futni, ráadásul pont beleesik a hétvége is. Ez van. A kiló kenyér kettőkilencven, az lesz a legcélszerűbb, mert az anyjától még a hét végén kapott egy kis üvegben sült zsírt, fel se bontotta. És az finom, tarja sült benne, még sózni se kell nagyon.
Hazafelé mentében vette meg a kenyeret, este extra finom lesz a még ropogós vége, két szeletnek számító vastagságban fogja majd levágni, előre eltervezte. Pont nem lesz már meleg, de még nem is az az átlagos kenyérhőmérsékletű kenyér lesz. Az majd holnap.
A végállomásnál gitározott egy alak. Nem csöves, de nem nagyon lehetett elhelyezni a térben. Nem hajléktalankosz volt a ruháján, amolyan „jó lesz ez még mára” egyedülálló pasis koszos volt. Gedó nagy megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy nem a Börtön ablakában stílus hallatszott, meg az az unalmas a-moll, d-moll, e-moll sorozat. A tag szűkített szeptimeket meg kilenceseket bontogatott, ismeretlen dallamokban. Meg kellett volna állni és hallgatni, de hát a kenyér...
Tíz forintot adni valakinek, aki szeptimeket játszik, egyszerűen vállalhatatlan volt. Bedobta hát az ötszázasát, a maradék tízest meg majd reggel beteszi a gyorsétteremben a kis perselybe.