Társtalanság
Találtam egyszer egy gitárt. Egy szekrény tetején lakott, műbőr tokban. Csak műkedvelő gitáros vagyok, mégis megkértem a gazdáját, ugyan, hadd vegyem már le, hadd pendítsem már meg egy kevéskét.
„Ugyan, hagyd, az egy borzalmas darab, olyan hamis, hogy az már nem is mindennapi!” De azért mégis, kérlek... Hát levettük, lesepertük a tokot, ha nem is nagyon, mert a gitár benne legalább a portól megmenekült. Na, hadd lássam... Szép erezetű test, nejlon húrok, a kulcsok feszesen tartják a hangolást, nagy baj nem lehet. Stimmeljünk! Gyorsan üveghangokkal próbáltam felhangolni, e-dúr, a-moll körülbelül rendben van, a-dúrra váltok, de nem az alap, hanem az ötödik fekvésben... Hm... Most már értem. Akkor hangoljunk még egyszer. És még egyszer. És még egyszer. És még egyszer. És nem sikerült aznap este egyszer sem.
„Most már érted?” Nem tudom. Kicsit sok itt a zaj. Ha nem játszol rajta, elvihetném kicsit magamhoz? Úgyis elég egyedül vagyok mostanában. „Te tudod.” Elvittem.
A következő egy hónap azzal telt el, hogy szinte minden nap hangolgattam, próbálgattam, egy-két húron minimál futamokkal zengettem, de továbbra sem stimmelt. És a második hónapban sem, és a harmadik hónapban sem. De legalább nem voltam egyedül. Néha basszusgitárra vettem a figurát és a walkmant kísérve, hozzá igazítva az E/A húrokat, brummogtattam, már amennyire ezt brummogásnak lehet nevezni. Néha pedig nagy lelkesedéssel megpróbáltam a teljes felhangolást, minduntalan sikertelenségre kárhoztatva az igyekezetemet.
Mindez nem vette el a kedvemet, mert akárhogy is, de a hangszer szólt. Szólt hozzám, válaszolt a kérdéseimre, néha nem azt mondta, amit vártam, de hogy nem értem a szavát, azt nem mondtam volna. Mintha volna egy francia barátnőd, akinek szereted a hangszínét, és bárhogy is beszél, az akcentje nem zavar, érzed, mit akar mondani, örülsz, ha megcsendül a hangja.
Talán szombat este volt, sehová nem mentem. Elővettem a hangszert, elkezdtem szépen felhangolni, ki tudja, hány századjára, ezredjére. Vártam a pénteki eredményt, akkor se sikerült, de legalább nem csendben ültem. És akkor megszólalt. De nem úgy, mint eddig. Tisztán szólt, kifejezetten azokban a fekvésekben mindenhol, ahol én szeretek játszani, ahol elvártam volna általában egy hangszertől, hogy tisztességesen szóljon. Tízszer próbáltam ki a fekvésváltásokat, aztán százszor, mert nem hittem a fülemnek. Megértettük egymást, akcent nélkül. Megérezte.
Úgy egy-két hét múlva visszaadtam. De ma sem felejtem.