Régi ritmusok

A próba későn ért véget. Onnan tudtam, hogy a sárgás színű lámpák az utcán már jól adták az árnyékomat. Szerettem nézni, ahogy séta közben a vetített képem megnő, eltűnik, feltűnik újból, megnő, eltűnik. A hangszerrel a vállamon, pontosabban annak aszfaltlenyomatán húsz évvel voltam fiatalabb, és már az sem volt túl kevés. Amikor ez eszembe jutott, onnantól kezdve nem néztem tovább a növő-eltűnő árnyjátékot.

A pályaudvarra tartottam, a pogácsások kávéja végett. Pozsonyi kiflit kértem mellé, diósat. Reggeli menü, de ezt a nap minden szakában szeretem. Estefelé mondjuk a pozsonyi kifli mindig parázsosabb, de a töltelék miatt még ez is belefért, a kávé úgyis felpuhítja a tésztát, együtt kell ízlelni. A kávés lány mindig mosolygott. De nem azzal a sziauramos, hanem amolyan levegővételes természetességű mosollyal, amiből mindig valami plusz dolog árad, de nem lehet meghatározni, hogy mi. Lehet, egyedül van és minden narancsszín aurájú emberre azért néz ezzel a mosollyal, persze tudat alól, mert azt gondolja, így hibátlanul megérzik a vágyát az ismerkedésre és elindítják a kapcsolódás folyamatát. Statikus helyen van, így nem kell azon tipródnia, hogy majd a rádióban figyelje, ki üzen neki a kívánságműsorban, hogy láttalak a villamoson, sokáig összenéztünk, nem mertelek megszólítani, neked küldöm ezt a számot, és mindenkinek, aki szereti. És szombaton megint ott leszek a forgóóránál, ha hallod, akkor jó lenne, ha eljönnél. Nem, hálistennek nem az a helyzet, ő itt lesz holnap is, meg holnapután, meg azután. Megtalálják. Nincs diós kifli, mondta, csak mákos meg gesztenyés. Kicsit elmerültem a mosolyában, majd megkérdeztem, hogy milyen ízű a gesztenyés kifli. Hát gesztenye, gondolom, mondta a nemsziauram mosolyú, mivel még nem kóstolta, nem kedveli a gesztenye ízét. Eh, nem veszek gesztenyéset, most nem fogok ezzel kísérletezni, jó lesz a mákos. Hozzátettem, hogy azért sejtettem, hogy gesztenye ízű lehet a gesztenyés kifli és kellemes estét kívántam, mindenjóttal búcsúzva. A kávéslány is hasonlóan búcsúzott, jóéjszakával megtoldva, amit még féloldalból viszont kívántam.

Valahol leülni, megenni, meginni, hallgatni a csöndet, sokszor ez a forgatókönyv. Háromszemélyes a pad, messziről kiszúrtam. Egy késő harmincas férfi ült rajta, gitározott. Feltűnő volt, hogy egyrészt alig hallatszott, mit játszik, nyitott gitártok se volt mellette, nem gyűjtött pénzt, a lábát egy tartóra tette, és a gitárt abban a jellegzetes tartásban tartotta, amit csak klasszikus etüdöket játszó zenészek alkalmaznak. Leültem a pad másik sarkára. Nem, nem zavar, ha zenél, válaszoltam a kérdésére. Hosszú, kissé szennyezett körmei voltak. Nem ujjgyakorlatokat meg skálákat, komplett etüdöket játszott, hiba nélkül. Tudod, van az a zizegős hang, amikor a húrt nem a megfelelő helyen fogod le és plusz rezgésekkel szól, meg amikor nem pontosan emeled fel az ujjad, hanem kicsit elcsúszik a húron és akkor van az a nyiszogás... Na, ilyenek nélkül. Pár perc múlva abbahagyta. Előszedett valami nedves kendőt. Gyakorlott mozdulatokkal megtörölgette a pengetős körmeit, kívülről és alulról belülről is. Aha, nyugtáztam ekkor. A húrok... Azok miatt koszosak a körmei.

Mit csinál itt? Gyakorolok, mondta, túl drága az időm, ami a várakozásban eltelik. Ebben a zajban? Igen, zajban én is bátrabban pengetek, meg így senkit sem zavar. És mi volt ez, amit legutóbb játszott? A La Cathédrale. Van még két tétele. Eljátszom azt is. De ez most akkor csak úgy, l'art pour l'art? Igen. Zenetanár vagyok. Feljöttem Pestre, eladni egy hangszert, de nem jöttek el a vevők. Ezt? Igen. Szép a hangja. Mennyi? Tízezer. És most visszaviszi? Igen. Eszembe jutott, hogy a legutóbbi rumom majdnem kétszer ennyi volt és csak úgy eltűnt, múló élményeket hagyva maga után. Hallgattam még egy kicsit, majd előszedtem tizenkétezer Forintot, elkértem a tokot is, jó éjt kívántunk, ő a vonathoz, én a villamos felé indultam.

Szokni kellett a sárga lámpák által rajzolt árnyékban, hogy két gitárnyak nyúlik fel a vállam mellett.